A gyógynövények használata és az aromaterápia eredete 1.
Mezopotámia,
Egyiptom és India
A gyógynövények ismerete az emberiség történetével egyidős. Az illatok kellemes és kellemetlen hatását már az ősember is észrevette, akár akarta, akár nem.
Régészeti ásatások, agyagtábla feliratok, papirusztekercsek bizonyítják, hogy már a civilizáció bölcsőjének tekintett Mezopotámia, Egyiptom, valamint India területén is előszeretettel alkalmazták a különféle növényeket gyógyítás céljából.
Ezek változatos módon történő felhasználása szintén ismert volt. Szappant készítettek belőle, olajat, parfümöt, és felajánlották őket az isteneiknek.
Egyéb áldozatok mellett tehát az emberek illatot is ajándékoztak választott istenüknek. Hiszen a felsőbbrendű hatalomnak mindig is a legjobb járt. Az állatáldozatok során a sülő hús bűzét illatos vizekkel, fűszerekkel igyekeztek elnyomni, hogy áldozatuk kedves legyen az Úr színe előtt. Később rájöttek, hogy hús helyett elég lehet csak az illat is.
A mai napig híres a mézga, a kasszia, a nárdusolaj, a tömjén és a mirha, mint a földi halandó tiszteletének jelképe a teremtő isten iránt.
Minden még ma élő nagyobb népnek/vallásnak/hitrendszernek van saját szent növénye, olaja. Pl.: a buddhizmusban a lótusz; a kereszténységben a tömjén, a rózsa, a nárdusolaj ismert. A cédrus több különböző nép kitüntetett figyelmét is élvezi: mezopotámiaiak, zsidók, hinduk, görögök, rómaiak mítoszaiban kapott kitüntető helyet: Babilonban az édesvizek istenének szent fája, ebből készített templomot Salamon, Asszíriában a király jelképe, de ebből a fából készült Herkules buzogánya, Jupiter jogara és Cupido nyílvesszője is.
A szertartások szent növényei lassan, de biztosan a mindennapi élet részévé váltak. Már nem csak az istenek, de az isteni eredetű uralkodók, az ő családtagjaik, valamint a papi réteg is részesült e drága csodákból. Később pedig a szabad emberek hétköznapjainak is alkotóeleme lett, ha meg tudták fizetni.
Legkorábbi írásos említése az i.e. IV. évezredben történt. Egy ásatás során talált ékírással vésett agyagtáblákon a gyógynövények különféle használata szerepelt. Ez az úgynevezett Asszír Füveskönyv.
Később, miután Egyiptomban elterjedt az írás papirusznádra, le is írták ezeket. A híres Ebers-papirusz, mely a legrégebbi gyógyászati szöveg, mely a gyógynövényekkel kapcsolatos ismereteket tartalmazza, még ma is megtekinthető a Lipcsei Egyetemen. Ezen felül azonban ismert még öt másik papirusztekercs is, melyen orvosi szövegek állnak, többnyire hasonló leírással. Keletkezésüket i.e. 1800-1300 közé teszik.
De gyógyfüvekről, finom illatokról és olajokról szó esik a Gilgames eposzban, a Védákban, a Káma-szútrában természetesen, és a Rámajánában, India egyik legnagyobb eposzában.
Mezopotámiában és Egyiptomban jázmin, írisz, jácint és loc olajában fürödtek, és mivel tisztában voltak az illóolajok csíraölő hatásával is, ezért halottjaik bebalzsamozásához mirhát és kassziát használtak. Ez a két növény nemcsak az örökkévalóságot jelképezte, hanem a test rothadását is lassította.
Indiában a védikus szemlélet szerint a gyógyfüvek életnedve egy bizonyos erőteljes életesszenciát tartalmat, amelynek neve: szóma.
A klasszikus ayurvédikus szövegek huszonnégy szómanövényt és tizennyolc szómaszerű növényt említenek.
A szómanövény elkészítésénél a nedv kipréselése az első (mindig friss növényt használnak). Ezután ghível, joghurttal, mézzel, árpával keverik össze, sőt arannyal is. Az ilyen alkímiai szómák képezik a tantrikus orvosságok alapját is. A szómát arra tervezték, hogy evilági természetünk alapfémét a spiritualitás aranyává alakítsa (az alapfém a fizikai test, az arany a megtisztított finomtest).
A kínaiakról, görögökről és a rómaiakról, valamint arról, hogyan lett az indiai „aranycsinálás” a későbbi alkimisták központi témájává, a következő blogbejegyzésben olvashattok.
Egy rövid kis youtube videó is tartozik a bejegyzéshez:
https://www.youtube.com/watch?v=_r4LSNbEb0I
Felhasznált irodalom:
– Parfüm 2000; szerk.: Babucs Éva; Geopen Kiadó, 1999
– David Frawley: Jóga és ájurvéda; Forever Kiadó, 1999